The traffic lights turned to turquoise, so abruptly and without prior notice that people hailed it as the biggest miracle since Christ’s face appeared on a burned piece of toast. News outlets everywhere ran stories about the world-wide phenomenon. John, of course, didn’t know about it, because he was, like all heroes in modern stories, asleep at the time.
Our story unfolds on an otherwise unspectacular Tuesday.
John was sitting cross-legged, on his bed, contemplating on simply not showing up to work. It was 6:43 am, if one were to believe the big red digital display at the other end of the room. He briefly thought about laying back. How great it would feel to hide under the blanket for another 10 minutes, willing the day to not even start.
He almost made up his mind, when he noticed something was off. You see, it was not uncommon to hear strange things every now and then. It was, after all, a high rise building where John lived, and he had many neighbours. Some were younger, some were older, but all had a knack of being obnoxiously loud at almost every time of the day.
In the evenings, going into the nights, the college students - Fred and Duncan if John’s memory served him well - showed off their taste in music, along with their preference for drunkenly discussing the meaning of life by yelling over the sound of various heavy metal songs.
The mornings brought retaliation by the old ones - Mrs. Miggins especially, who seems to have made it her life goal to wake up every day at 5 am to listen to the local christian radio station.
John, having lived there for quite some years, has learned to tune them out. Yet something was off. He couldn’t put his finger on it though, but knew that something was up. He had to investigate.
John hopped out of the bed, determined to grab a coffee first. He shuffled into the kitchen and took his position at the Helm. It was simply a kitchen counter if we’re being honest, but John liked to call it the Helm because he could reach everything, and felt like the captain of a spaceship. He started to boil water, took the coffee and sugar out of the cupboard, reached into the fridge for the milk, the drawer for a spoon, and the cupboard again for a mug. While waiting for the water to boil he added a spoonful of coffee and sugar into the cup, mindlessly mixing them together to form a greyish powder.
He still couldn’t figure out what was wrong. Glancing up at the clock he saw it was about quarter to seven - still some time to get ready. Looking back to the water boiler he realized that nothing was happening. Though it was on, the water refused to boil. Touching it he realized the water was even refusing to be warm.
John sighed - no coffee just yet then, he’ll have to grab it from the place downstairs from the old lady who ran the grocery store. He went back to the room to get out of his pajamas and into the company approved apparel. He noticed the clock again, still showing 6:43.
He then realized what was wrong. It was too quiet. Not like Mrs. Miggins to forget to get up for his morning worship, but it wasn’t just that. The birds, the traffic, there was simply no sound. The silence was overwhelming.
He looked out of the window, and couldn’t believe his eyes. Everything was frozen in place. Birds, cars, people, nobody moved, not even an inch. John quickly dressed up and bolted for the door, his mind racing. What had happened while he was asleep? Why is everyone frozen in place? Why is he not? Are there others? Is he going to live the rest of his days like this?
Reaching the lift he pressed the call button, waiting impatiently for the cab to arrive, but nothing happened. And then, just as before, nothing continued to happen. John rolled his eyes and turned towards the stairs. 27 floors until the street level, he was not looking forward to the return trip. He ran, never before this fast, down the stairs, hoping against all hope that his mind was only playing tricks on him.
He crashed into the door at the bottom of the stairs, flinging it open, which in turn threw him out into the lobby, sprawling out on the floor. Panting, he looked up, but no one was there. He got up and went outside - sadly, it was as before, everyone and everything was stuck motionless in time. As if someone took a snapshot of the world. Or paused a game.
John was dumbstruck. His mind was coming up blank. No answers. The situation was so absurd that there weren’t even snarky comments. He saw Mrs Miggins down among a couple of people. She was in her nightgown, looking curiously at something. It was weird seeing someone so still. Unnatural. He started to look for what Mrs Miggins was looking at, and only after a while had he noticed it.
The traffic lights. It was green, but not green. It was Turquoise, which is a weird state for a traffic light to be in. He sure hasn’t learned about this in driving school. Looking around he saw the same thing for the traffic light for the crosswalk as well. He stepped a bit closer, trying to figure out what kind of trick his mind is playing on him.
But then the light suddenly changed to red.
And then the murders began.
2020. július 16., csütörtök
2019. december 3., kedd
Szemüveg
le kellene cserélnem a szemüvegemet
Gary asztalra borulva aludt éppen, mikor ez a gondolat megfogalmazódott. Akkora erővel riadt fel, hogy székestül együtt hátra is borult. Tágra nyílt szemekkel fürkészte a plafont, miközben a még félig alvó agya próbálta kideríteni, hogy mi is történt. A plafon alapján a dolgozószobájában lehetett. Oldalra tekintve sötétséget látott az ablakon keresztül. Éjszaka volt.
Még mindig a földön feküdt, a székében. Fájt már a veséje. A döntés megszületett, hogy fel kéne kelni, csak ez az információ még nem jutott el a többi testrészéhez.
Gondolatait egy hangos reccsenés szakította félbe, amit a csillár kecses zuhanása követte, egyenesen az asztalra, amin Gary másodpercekkel ezelőtt még aludt. A rémület felülírta szervezete normál működését és helyette bekapcsolta a túlélő ösztönt. Olyan sebességgel iszkolt ki a székről, állt talpra és csapódott háttal a mögötte lévő falnak, amit nem gondolt volna lehetségesnek.
Szíve majd’ kiugrott a mellkasából. Nézte az asztalra borult csillárt, és csak arra tudott gondolni, hogy az imént majdnem meghalt.
ez volt az ötlet
Gary körül megfagyott a levegő, mozdulni, de még levegőt venni sem mert. Ugyanaz a hang, mint álmában. Ezek szerint mégsem álom volt? Szemével végigpásztázta a szobát, de nem látott senkit. És egyébként is, nem is mondott semmit, hogy jöhetett rá válasz?
mindjárt rájössz
Gary gondolatai cikáztak. Lehet, hogy megőrült. Biztos ez lehet az oka. De az őrültek általában nem tudják, hogy őrültek. Tehát mégsem őrült meg. Akkor biztos hallucinogén gombát evett vacsorára. Csak azt nem értette, hogyan kerülhetett gomba egy cézársalátába. Megátkozták volna a cirkuszban? Évek óta nem járt ott. Ahogy törte az agyát, egyre inkább az elkerülhetetlen felé haladt. Erőt vett magán, megköszörülte a torkát, és:
“H… Halál?”
bingo
Nem hitt a fülének. Pedig nem is a fülével hallotta, hanem valahol az agya közepén, de egyelőre még ezzel a kérdéssel nem volt hajlandó foglalkozni. Eljött hát érte a kaszás. Lenézett, szemügyre vette saját karjait. Egybekulcsolta kezeit. Normálisnak tűntek. Szeme sarkában valami mozgást észlelt, de nem volt bátorsága odatekinteni, próbálta odázni az odázhatatlant.
Kiváncsisága azonban legyőzte akaraterejét, és nem bírta tovább. Ha kell, hát szembenéz a csuhással. Felnézett, felkészülve a látványra, és meglátta.. Őt?
Gary fejében a szinapszisok túlpörögtek, ahogy próbálták felfogni a látványtalant. Egy tizedmásodperc sem telt el, mire körvonalazódott a kép; Khaki ing, derékig felhúzott farmer. Egy csontváz, szemüvege mögött végtelenül nyugodt és fáradt seszínű lyukakkal. Kopaszodott, ami nem kis teljesítmény volt egy koponyától. Kezében egy köteg papír, lábán zokni és szandál.
hali
A kép, a szituáció, és a mondat abszurditása már túl sok volt, Gary felröhögött. Tényleg megőrülhetett a cirkuszi gombás cézársalátától.
“Te lennél a halál?!” - vágta az idegenhez a kérdést
egy vagyok a sok közül
“Egy…?” - ezen megakadt - “Nem csak egy van?”
általános tévhit
“Dehát a palást, meg a..” - valamiért úgy gondolta, hogy a kaszát inkább megpróbálja elmutogatni. Erőtlenül mutatott egy hosszú valamit, levegőben legyezést. Activityben azonnal kitalálták volna, hogy daru.
A jelenés összeszorította nemlétező orrnyergét és mozdulatlan arcszerkezete irritált kifejezést vett fel.
a középkorban volt egy túlontúl sikeres pr kampányunk - felnézett az egyik sarokba, de üres tekintete máshol járt - azóta változott egy s más
Gary még mindig nem egészen fogta fel, hogy mi történik vele. Próbálta megérteni, összerakni a képet, nagyjából akkora sikerrel mint mikor egy kisbaba csillagot akar rakni a kör alakú lyukba.
“Szóval mégis meghaltam.”
A csontváz visszafordította tekintetét a saroktól, szemgödreivel egyenesen Gary szemébe nézett.
nem egészen
Majdnem elkezdett vitatkozni. Nagyon közel állt hozzá. Az ember vagy meg van halva, vagy nincs, nincs köztes út. De valami a szituációban mégis azt sugallta neki, hogy lehet. Talán az a tekintélyt parancsoló mód, ahogy az agyában elhangzott a válasz, vagy hogy egy csontvázzal beszélgetett éppen. Helyette csak állt és várt.
Halál sóhajtott egy nagyot, vállai megereszkedtek.
történt egy malőr
Hallatszott, ahogy a világ összes gondja sújtotta a vállait. Normálisabb körülmények között egy ilyen megnyilvánulásra sörrel válaszolnának. Gyere, igyunk egyet, mesélj. Ez amilyen erőteljes volt, pálinkával. De elég messze volt ez a normálistól, és Garynek amúgy is csak ananászos-narancsleve volt a hűtőben. Jót tesz az immunrendszernek állítólag.
végeznie kellett volna veled a csillárnak - megfordult a csontváz és átsétált az asztalhoz - ezért vagyok itt. de úgy adódott, hogy a bürökrácia megmentette az életedet*.
Ismét rengeteg új információ. Meg kellett volna halnia, de mégsem. Hogy mentette meg az életét a bürokrácia? De legfőképp, hogyan hallotta a megcsillagozást a mondat végén?
“Figyelj, őő… Halál. Mégis - és ezt szeretném hangsúlyozni - miről beszélsz?!”
Halál felnézett az asztal mellől, kérdőre vont szemöldökkel, ami új magasságokba emelte Gary elképzeléseit arra vonatkozóan, hogy mire képes egy koponya.
mikor valakinek ütött az utolsó órája, eljövünk érte, de nem vihetjük el csak úgy. le kell papírozni. csak emberekből majdnem nyolc milliárd él ebben a pillanatban.
Csontos ujját Garyre szegezte, úgy folytatta
el tudod képzelni, hogy mennyien haltok meg egy nap? több, mint 150 ezren!
Karjai erőtlenül visszaestek teste mellé, fejét leszegezte. ennyi embert nem lehet nyilvántartás nélkül befogadni.
Másodpercekig húzodott a csönd. Garyben pörögtek a gondolatok, és már majdnem meg is szólalt, de a csontváz felnézett, és folytatta.
itt jövünk mi a képbe. mi adminisztráljuk le az utatokat. csupán nálad elrontottam a nyomtatványt.
Gary arcán a hitetlenség telepedett le és alapított családot.
“Hogy… mi?”
Halál intett Garynek, hogy jöjjön közelebb, miközben a köteg papír között keresett egy lapot. Mikor odaért, kezébe adott nyomtatványt. A tetején F-2019-H101-v301 kód volt olvasható, és tele volt rengeteg rublikával mindenféle személyes adat kitöltésének céljából.
“Ez az enyém?”
igen
“De mi a probléma?” - Gary nem hitt a fülének, ahogy megkérdezte, hol lett elrontva a formanyomtatvány aminek hála végtére is nem halt meg. De a kérdés már elhangzott, és egyébként sem ez volt a legfurcsább dolog az estében.
ez egy új nyomtatvány. ennél a résznél - rámutatott egy szekcióra aminek az volt a címe, hogy “végrendelkezés” - egymás mellé raktak két mezőt: halálozás és halállá válás. rosszat x-eltem be. régi a szemüvegem, nem látok már olyan jól.
Gary értetlenül olvasta a releváns részt. “Dehát ez nem jelent semmit. Nem tudod újra kitölteni”? Valahol regisztrálta, hogy a saját haláláért küzd, de az agyának racionális részlege már szabadságon volt. Valahova az a kérdés is elraktározásra került, hogy minek egy csontváznak szemüveg, de ennek az ideje sem most volt.
nem. amint a végrendelkezés kitöltésre kerül, életbe lép.
Halál keresztbe fonta karjait ahogy Garyre nézett, sóhajtott egy nagyot, majd közölte.
most már te is egy vagy közülünk
Gary asztalra borulva aludt éppen, mikor ez a gondolat megfogalmazódott. Akkora erővel riadt fel, hogy székestül együtt hátra is borult. Tágra nyílt szemekkel fürkészte a plafont, miközben a még félig alvó agya próbálta kideríteni, hogy mi is történt. A plafon alapján a dolgozószobájában lehetett. Oldalra tekintve sötétséget látott az ablakon keresztül. Éjszaka volt.
Még mindig a földön feküdt, a székében. Fájt már a veséje. A döntés megszületett, hogy fel kéne kelni, csak ez az információ még nem jutott el a többi testrészéhez.
Gondolatait egy hangos reccsenés szakította félbe, amit a csillár kecses zuhanása követte, egyenesen az asztalra, amin Gary másodpercekkel ezelőtt még aludt. A rémület felülírta szervezete normál működését és helyette bekapcsolta a túlélő ösztönt. Olyan sebességgel iszkolt ki a székről, állt talpra és csapódott háttal a mögötte lévő falnak, amit nem gondolt volna lehetségesnek.
Szíve majd’ kiugrott a mellkasából. Nézte az asztalra borult csillárt, és csak arra tudott gondolni, hogy az imént majdnem meghalt.
ez volt az ötlet
Gary körül megfagyott a levegő, mozdulni, de még levegőt venni sem mert. Ugyanaz a hang, mint álmában. Ezek szerint mégsem álom volt? Szemével végigpásztázta a szobát, de nem látott senkit. És egyébként is, nem is mondott semmit, hogy jöhetett rá válasz?
mindjárt rájössz
Gary gondolatai cikáztak. Lehet, hogy megőrült. Biztos ez lehet az oka. De az őrültek általában nem tudják, hogy őrültek. Tehát mégsem őrült meg. Akkor biztos hallucinogén gombát evett vacsorára. Csak azt nem értette, hogyan kerülhetett gomba egy cézársalátába. Megátkozták volna a cirkuszban? Évek óta nem járt ott. Ahogy törte az agyát, egyre inkább az elkerülhetetlen felé haladt. Erőt vett magán, megköszörülte a torkát, és:
“H… Halál?”
bingo
Nem hitt a fülének. Pedig nem is a fülével hallotta, hanem valahol az agya közepén, de egyelőre még ezzel a kérdéssel nem volt hajlandó foglalkozni. Eljött hát érte a kaszás. Lenézett, szemügyre vette saját karjait. Egybekulcsolta kezeit. Normálisnak tűntek. Szeme sarkában valami mozgást észlelt, de nem volt bátorsága odatekinteni, próbálta odázni az odázhatatlant.
Kiváncsisága azonban legyőzte akaraterejét, és nem bírta tovább. Ha kell, hát szembenéz a csuhással. Felnézett, felkészülve a látványra, és meglátta.. Őt?
Gary fejében a szinapszisok túlpörögtek, ahogy próbálták felfogni a látványtalant. Egy tizedmásodperc sem telt el, mire körvonalazódott a kép; Khaki ing, derékig felhúzott farmer. Egy csontváz, szemüvege mögött végtelenül nyugodt és fáradt seszínű lyukakkal. Kopaszodott, ami nem kis teljesítmény volt egy koponyától. Kezében egy köteg papír, lábán zokni és szandál.
hali
A kép, a szituáció, és a mondat abszurditása már túl sok volt, Gary felröhögött. Tényleg megőrülhetett a cirkuszi gombás cézársalátától.
“Te lennél a halál?!” - vágta az idegenhez a kérdést
egy vagyok a sok közül
“Egy…?” - ezen megakadt - “Nem csak egy van?”
általános tévhit
“Dehát a palást, meg a..” - valamiért úgy gondolta, hogy a kaszát inkább megpróbálja elmutogatni. Erőtlenül mutatott egy hosszú valamit, levegőben legyezést. Activityben azonnal kitalálták volna, hogy daru.
A jelenés összeszorította nemlétező orrnyergét és mozdulatlan arcszerkezete irritált kifejezést vett fel.
a középkorban volt egy túlontúl sikeres pr kampányunk - felnézett az egyik sarokba, de üres tekintete máshol járt - azóta változott egy s más
Gary még mindig nem egészen fogta fel, hogy mi történik vele. Próbálta megérteni, összerakni a képet, nagyjából akkora sikerrel mint mikor egy kisbaba csillagot akar rakni a kör alakú lyukba.
“Szóval mégis meghaltam.”
A csontváz visszafordította tekintetét a saroktól, szemgödreivel egyenesen Gary szemébe nézett.
nem egészen
Majdnem elkezdett vitatkozni. Nagyon közel állt hozzá. Az ember vagy meg van halva, vagy nincs, nincs köztes út. De valami a szituációban mégis azt sugallta neki, hogy lehet. Talán az a tekintélyt parancsoló mód, ahogy az agyában elhangzott a válasz, vagy hogy egy csontvázzal beszélgetett éppen. Helyette csak állt és várt.
Halál sóhajtott egy nagyot, vállai megereszkedtek.
történt egy malőr
Hallatszott, ahogy a világ összes gondja sújtotta a vállait. Normálisabb körülmények között egy ilyen megnyilvánulásra sörrel válaszolnának. Gyere, igyunk egyet, mesélj. Ez amilyen erőteljes volt, pálinkával. De elég messze volt ez a normálistól, és Garynek amúgy is csak ananászos-narancsleve volt a hűtőben. Jót tesz az immunrendszernek állítólag.
végeznie kellett volna veled a csillárnak - megfordult a csontváz és átsétált az asztalhoz - ezért vagyok itt. de úgy adódott, hogy a bürökrácia megmentette az életedet*.
Ismét rengeteg új információ. Meg kellett volna halnia, de mégsem. Hogy mentette meg az életét a bürokrácia? De legfőképp, hogyan hallotta a megcsillagozást a mondat végén?
“Figyelj, őő… Halál. Mégis - és ezt szeretném hangsúlyozni - miről beszélsz?!”
Halál felnézett az asztal mellől, kérdőre vont szemöldökkel, ami új magasságokba emelte Gary elképzeléseit arra vonatkozóan, hogy mire képes egy koponya.
mikor valakinek ütött az utolsó órája, eljövünk érte, de nem vihetjük el csak úgy. le kell papírozni. csak emberekből majdnem nyolc milliárd él ebben a pillanatban.
Csontos ujját Garyre szegezte, úgy folytatta
el tudod képzelni, hogy mennyien haltok meg egy nap? több, mint 150 ezren!
Karjai erőtlenül visszaestek teste mellé, fejét leszegezte. ennyi embert nem lehet nyilvántartás nélkül befogadni.
Másodpercekig húzodott a csönd. Garyben pörögtek a gondolatok, és már majdnem meg is szólalt, de a csontváz felnézett, és folytatta.
itt jövünk mi a képbe. mi adminisztráljuk le az utatokat. csupán nálad elrontottam a nyomtatványt.
Gary arcán a hitetlenség telepedett le és alapított családot.
“Hogy… mi?”
Halál intett Garynek, hogy jöjjön közelebb, miközben a köteg papír között keresett egy lapot. Mikor odaért, kezébe adott nyomtatványt. A tetején F-2019-H101-v301 kód volt olvasható, és tele volt rengeteg rublikával mindenféle személyes adat kitöltésének céljából.
“Ez az enyém?”
igen
“De mi a probléma?” - Gary nem hitt a fülének, ahogy megkérdezte, hol lett elrontva a formanyomtatvány aminek hála végtére is nem halt meg. De a kérdés már elhangzott, és egyébként sem ez volt a legfurcsább dolog az estében.
ez egy új nyomtatvány. ennél a résznél - rámutatott egy szekcióra aminek az volt a címe, hogy “végrendelkezés” - egymás mellé raktak két mezőt: halálozás és halállá válás. rosszat x-eltem be. régi a szemüvegem, nem látok már olyan jól.
Gary értetlenül olvasta a releváns részt. “Dehát ez nem jelent semmit. Nem tudod újra kitölteni”? Valahol regisztrálta, hogy a saját haláláért küzd, de az agyának racionális részlege már szabadságon volt. Valahova az a kérdés is elraktározásra került, hogy minek egy csontváznak szemüveg, de ennek az ideje sem most volt.
nem. amint a végrendelkezés kitöltésre kerül, életbe lép.
Halál keresztbe fonta karjait ahogy Garyre nézett, sóhajtott egy nagyot, majd közölte.
most már te is egy vagy közülünk
2019. november 20., szerda
Bolygó Hollandi
Nálam még a kövirózsa is elpusztul - üzente Johnson. Kétség sem fért hozzá, eljött az idő. Tyler elrugaszkodott a faltól és lassan odalebegett a szemközti terminálhoz. Évek óta szolgált a konzervben - ő csak így hívta azt a másfél millió tonna acélt ami most is hangtalanul, némán repült az űrben.
A terminál felvillant, és kérte az azonosítást. Tyler odanyomta jobb hüvelykujját a szenzorhoz, majd megismételte az ezerszer elmormolt szavakat - McKinney, Tyler, gépész.
Egészen múlt péntekig a világ egyik legunalmasabb munkája volt ez. Az Invictus az Egyesített Űrszövetség harmadik generációs hajója volt. Szinte mindent automatizáltak, amit csak lehetett, még a karbantartást is. Ettől függetlenül mindig kellett gépész is a hajóra, “Ha valami mégis félremenne.”
A terminál boldog csipogással jelezte, hogy a belépés sikeres volt, és rögtön a gépész elé tárta a központi idegrendszer összes funckcióját. Már amihez másodszintű hozzáférési szint elég volt, persze. Tyler szemével végigpásztázta a terminált, értelmezve a különböző telemetrikát.
Négyszáznyolcvan ember szolgált a fedélzeten, férfiak és nők. Az Invictus teherhajóként üzemelt a Mars és a Föld között, éppen ércet szállítva az anyabolygónak. Tucatszor megjárta már Tyler ezt az utat, tudta, hogy mire kell számítani. A visszaúton viszont érezte, hogy valami nincs rendben. Elgondolkodott azon, hogy a fedélzeten vajon ez hány embernek tűnt még fel.
Tervrajzokon gyakorolt szemei gyorsan felfogták a fontosabb adatokat. Jelenlegi sebesség 17.5 kilóméter másodpercenként. Távolság a Titania űrállomástól: Kicsivel több, mint másfél millió kilóméter. Becsült érkezési idő: 20 óra, 32 perc. Tíz gyötrően hosszú másodpercig nézte a számokat, valahol reménykedve, hogy csak tréfa az egész. A sebesség változatlanul 17.5 kilóméter maradt másodpercenként.
A kadétek hamar megtanulják, hogyan jut el egy hajó az űrben A pontból B pontba, mégis meglepődik mindegyik, amikor az utazásra kerül a sor. Mindenki a Földön született és nevelkedett, kivéve pár gyerkőcöt az űrállomások és a Mars szülöttei közül, de őket is még mind a Földre küldik. Amíg a tudósok nem tudják megmondani, hogy milyen hatással van a mikro- és alacsony gravitáció egy gyermek fejlődésére, addig senki sem akar kockáztatni.
Tyler még mindig lebegett a terminál előtt, ez pedig csak egyet jelenthet: a hajó nem lassul. Jobb kezével rábökött a hívás gombra, majd a kedvencek között a kapitány ikonjára. “Tyler,” - szólt a kapitány érces hangja - “hogy áll azzal a könyvvel, amit adtam?”. Hallatszott, hogy ő sem aludt sokat az elmúlt napokban.
“Kapitány..” - kezdte Tyler - “attól tartok, hogy nincs haladás a témában”.
Pár másodpercig néma csönd jött a túloldalról. Mindketten tudták, hogy ez mit jelent. Azt is tudták, hogy teljesen nyilvánvalóan másról beszélnek, mint valójában, és hogy ezzel senkit sem tudnának átverni.
Senkit sem, de egy valamit igen - a hajót. Harmadik generációs hajóknak egyik újdonsága egy mesterséges asszisztens volt, amit csak I.V.A.N-nak neveztek el a marketingesek - Intelligent Vessel Assistant Network - vagyis intelligens hajó asszisztensi hálózat. Találó név volt, mert Ivan mindenhol ott volt. Az összes terminálnál elérhető volt, de még a folyosókon, sőt, űrruhákban is lehetett hozzá szólni.
“Mondja csak,” - vett egy nagy levegőt a kapitány, majd lassan kifújta - “hallott már a bolygó hollandiról?”
Valami félrement Ivanban. A visszaút harmadáig még minden rendben volt. A kapitány eddig is neki adta a parancsokat, hogy mit hajtson végre, és azt kérdés nélkül mindig meg is tette. Johnson, a navigátor, viszont felfigyelt valami furcsaságra. Az előrevetített útvonal szerint több ezer kilométerrel elvétette volna az Invictus a Titania állomást. Ivan azonban nem reagált a kapitány parancsaira. Kizárta őt a rendszerből, és mindenki mást is, aki manuálisan felülírhatta volna őt.
“Tyler, ott van még?”
Ivan az út harmadánál lekapcsolta a hajtóműveket, a radart, a fényeket, és a kommunikációs eszközöket is. Sötétben suhant a teherhajó egyenesen a Föld felé. Az elején még csak azt hitték, valami apró hiba csúszhatott a gépezetbe, de aztán Johnson utánaszámolt, és látta azt, amit egyikünk sem hitt el. Figyelembe véve a hajó sebességét és haladási vektorát, nem többezer kilóméterrel vétette volna el az űrállomást, hanem sebészi pontossággal robbant volna a közepébe.
“Igen, kapitány, igen. Hallottam a szellemhajóról.” Szóval ez lett a döntés. Nincs visszaút, gyorsan kell cselekedni, különben százezrek fognak odaveszni.
Az űr hatalmas. Biztosan észlelték a Titania-n a radarról eltűnt hajót, de nem valószínű, hogy előtte olyan pontossággal követték volna nyomon, hogy tudják, mi vár rájuk. Az űrállomás nem mai darab, távkommunikációs eszközei sem pontosak annyira, hogy egy vakon repülő teherhajót a nagy vákuum közepén megtaláljanak és előrejelezzék a katasztrófát.
Tyler kezei villámgyorsasággal kezdtek el dolgozni. Ismert pár trükköt olyan rendszereknél, amit Ivan még nem zárolt le. A nyolcas szinten a hajó orránál kinyitott egy zsilipet - vagy legalábbis elhitette a rendszerrel, hogy ez történt. Azonnal megszólaltak a riadókürtök, és vörös-sárga fény árasztotta el a folyosót.
Napokig tartó szerelés eredménye volt ez. Úgy megbütykölni a rendszert, hogy a mindent átlátó mesterséges intelligencia ne vegye észre, hogy mi történik, nem volt egyszerű manőver, de úgy tűnik, eddig minden rendben ment.
Ivan visszazárta az egyébként zárt zsilipet, majd elkezdte visszatölteni a szintre az atmoszférát, amivel túlnyomást ért el. A levegő oxigéntartalma veszélyesen megnőtt, amit egy villogó vörös ikon jelzett is a gépész terminálján. Erre a jelre várt. Mint egy zongorista a koncerten, úgy jártak a kezei. A nyolcas szinten rövidzárlatot idézett elő egy előre felkészített terminálon, ami be is gyújtotta azt a szintet.
“Tyler, mondjon már valamit, mi történik?!” - ordított a kapitány a csatornán át. A kommunikáció helyreállt, ez már jó jel, Ivan-nek túl sok dolga van, de nem veszíthet a fókuszból.
A következő, és egyben utolsó lépés volt a kritikus. Eddig csak le kellett foglalni egy túlfejlett irányításmániás számológépet. Most jött még csak a java. Tyler folyamatosan gépelt, miközben arra is próbált figyelni, hogy véletlenül ne lebegjen arrébb a termináltól. Kisvártatva felvillant a képernyőn egy üzenet:
“Megerősítő kód szükséges a vészindításhoz.”
Bár Ivan mindent megpróbált letiltani, egy jogot nem vehetett el az emberektől teljesen: A veszélyelhárítási jogukat. Bár az irányítást teljes mértékben elzárta, egy kiskapu maradt még: a hajtóműveket még be tudták indítani. Az űrhajó tankjai nagyjából az ötödéig voltak még. Johnson háromszor is újraszámolta, elegendő-e ez ahhoz, hogy elkerüljenek egy ütközést a bázissal. A jó hír az volt, hogy igen, ha becsapódás előtt legalább 20 órával rákapcsolnak.
“McKinney, Tyler, gépész megerősítő kód Foxtrot, Uniform, Charlie, Kilo”.
A rossz hír viszont az volt, hogy ez elegendő löketet jelent ahhoz, hogy a Föld gravitációs erejét kihasználva az Invictus el is hagyja a naprendszert.
Tyler a hátsó falnak csapódott a hirtelen fellépő gravitációs erőknek köszönhetően ahogy a hajtóművek életre keltek hatalmas morajlás közepette és gigantikus erővel elkezdték tolni a teherhajót az ismeretlen felé,
Az utolsó dolog, amire Tyler emlékezett mielőtt elájult a gravitációs erők nyomása alatt, egy gépies, szintetizált hangon szólt mondat volt: “Ez hatalmas hiba volt, Tyler”.
A terminál felvillant, és kérte az azonosítást. Tyler odanyomta jobb hüvelykujját a szenzorhoz, majd megismételte az ezerszer elmormolt szavakat - McKinney, Tyler, gépész.
Egészen múlt péntekig a világ egyik legunalmasabb munkája volt ez. Az Invictus az Egyesített Űrszövetség harmadik generációs hajója volt. Szinte mindent automatizáltak, amit csak lehetett, még a karbantartást is. Ettől függetlenül mindig kellett gépész is a hajóra, “Ha valami mégis félremenne.”
A terminál boldog csipogással jelezte, hogy a belépés sikeres volt, és rögtön a gépész elé tárta a központi idegrendszer összes funckcióját. Már amihez másodszintű hozzáférési szint elég volt, persze. Tyler szemével végigpásztázta a terminált, értelmezve a különböző telemetrikát.
Négyszáznyolcvan ember szolgált a fedélzeten, férfiak és nők. Az Invictus teherhajóként üzemelt a Mars és a Föld között, éppen ércet szállítva az anyabolygónak. Tucatszor megjárta már Tyler ezt az utat, tudta, hogy mire kell számítani. A visszaúton viszont érezte, hogy valami nincs rendben. Elgondolkodott azon, hogy a fedélzeten vajon ez hány embernek tűnt még fel.
Tervrajzokon gyakorolt szemei gyorsan felfogták a fontosabb adatokat. Jelenlegi sebesség 17.5 kilóméter másodpercenként. Távolság a Titania űrállomástól: Kicsivel több, mint másfél millió kilóméter. Becsült érkezési idő: 20 óra, 32 perc. Tíz gyötrően hosszú másodpercig nézte a számokat, valahol reménykedve, hogy csak tréfa az egész. A sebesség változatlanul 17.5 kilóméter maradt másodpercenként.
A kadétek hamar megtanulják, hogyan jut el egy hajó az űrben A pontból B pontba, mégis meglepődik mindegyik, amikor az utazásra kerül a sor. Mindenki a Földön született és nevelkedett, kivéve pár gyerkőcöt az űrállomások és a Mars szülöttei közül, de őket is még mind a Földre küldik. Amíg a tudósok nem tudják megmondani, hogy milyen hatással van a mikro- és alacsony gravitáció egy gyermek fejlődésére, addig senki sem akar kockáztatni.
Tyler még mindig lebegett a terminál előtt, ez pedig csak egyet jelenthet: a hajó nem lassul. Jobb kezével rábökött a hívás gombra, majd a kedvencek között a kapitány ikonjára. “Tyler,” - szólt a kapitány érces hangja - “hogy áll azzal a könyvvel, amit adtam?”. Hallatszott, hogy ő sem aludt sokat az elmúlt napokban.
“Kapitány..” - kezdte Tyler - “attól tartok, hogy nincs haladás a témában”.
Pár másodpercig néma csönd jött a túloldalról. Mindketten tudták, hogy ez mit jelent. Azt is tudták, hogy teljesen nyilvánvalóan másról beszélnek, mint valójában, és hogy ezzel senkit sem tudnának átverni.
Senkit sem, de egy valamit igen - a hajót. Harmadik generációs hajóknak egyik újdonsága egy mesterséges asszisztens volt, amit csak I.V.A.N-nak neveztek el a marketingesek - Intelligent Vessel Assistant Network - vagyis intelligens hajó asszisztensi hálózat. Találó név volt, mert Ivan mindenhol ott volt. Az összes terminálnál elérhető volt, de még a folyosókon, sőt, űrruhákban is lehetett hozzá szólni.
“Mondja csak,” - vett egy nagy levegőt a kapitány, majd lassan kifújta - “hallott már a bolygó hollandiról?”
Valami félrement Ivanban. A visszaút harmadáig még minden rendben volt. A kapitány eddig is neki adta a parancsokat, hogy mit hajtson végre, és azt kérdés nélkül mindig meg is tette. Johnson, a navigátor, viszont felfigyelt valami furcsaságra. Az előrevetített útvonal szerint több ezer kilométerrel elvétette volna az Invictus a Titania állomást. Ivan azonban nem reagált a kapitány parancsaira. Kizárta őt a rendszerből, és mindenki mást is, aki manuálisan felülírhatta volna őt.
“Tyler, ott van még?”
Ivan az út harmadánál lekapcsolta a hajtóműveket, a radart, a fényeket, és a kommunikációs eszközöket is. Sötétben suhant a teherhajó egyenesen a Föld felé. Az elején még csak azt hitték, valami apró hiba csúszhatott a gépezetbe, de aztán Johnson utánaszámolt, és látta azt, amit egyikünk sem hitt el. Figyelembe véve a hajó sebességét és haladási vektorát, nem többezer kilóméterrel vétette volna el az űrállomást, hanem sebészi pontossággal robbant volna a közepébe.
“Igen, kapitány, igen. Hallottam a szellemhajóról.” Szóval ez lett a döntés. Nincs visszaút, gyorsan kell cselekedni, különben százezrek fognak odaveszni.
Az űr hatalmas. Biztosan észlelték a Titania-n a radarról eltűnt hajót, de nem valószínű, hogy előtte olyan pontossággal követték volna nyomon, hogy tudják, mi vár rájuk. Az űrállomás nem mai darab, távkommunikációs eszközei sem pontosak annyira, hogy egy vakon repülő teherhajót a nagy vákuum közepén megtaláljanak és előrejelezzék a katasztrófát.
Tyler kezei villámgyorsasággal kezdtek el dolgozni. Ismert pár trükköt olyan rendszereknél, amit Ivan még nem zárolt le. A nyolcas szinten a hajó orránál kinyitott egy zsilipet - vagy legalábbis elhitette a rendszerrel, hogy ez történt. Azonnal megszólaltak a riadókürtök, és vörös-sárga fény árasztotta el a folyosót.
Napokig tartó szerelés eredménye volt ez. Úgy megbütykölni a rendszert, hogy a mindent átlátó mesterséges intelligencia ne vegye észre, hogy mi történik, nem volt egyszerű manőver, de úgy tűnik, eddig minden rendben ment.
Ivan visszazárta az egyébként zárt zsilipet, majd elkezdte visszatölteni a szintre az atmoszférát, amivel túlnyomást ért el. A levegő oxigéntartalma veszélyesen megnőtt, amit egy villogó vörös ikon jelzett is a gépész terminálján. Erre a jelre várt. Mint egy zongorista a koncerten, úgy jártak a kezei. A nyolcas szinten rövidzárlatot idézett elő egy előre felkészített terminálon, ami be is gyújtotta azt a szintet.
“Tyler, mondjon már valamit, mi történik?!” - ordított a kapitány a csatornán át. A kommunikáció helyreállt, ez már jó jel, Ivan-nek túl sok dolga van, de nem veszíthet a fókuszból.
A következő, és egyben utolsó lépés volt a kritikus. Eddig csak le kellett foglalni egy túlfejlett irányításmániás számológépet. Most jött még csak a java. Tyler folyamatosan gépelt, miközben arra is próbált figyelni, hogy véletlenül ne lebegjen arrébb a termináltól. Kisvártatva felvillant a képernyőn egy üzenet:
“Megerősítő kód szükséges a vészindításhoz.”
Bár Ivan mindent megpróbált letiltani, egy jogot nem vehetett el az emberektől teljesen: A veszélyelhárítási jogukat. Bár az irányítást teljes mértékben elzárta, egy kiskapu maradt még: a hajtóműveket még be tudták indítani. Az űrhajó tankjai nagyjából az ötödéig voltak még. Johnson háromszor is újraszámolta, elegendő-e ez ahhoz, hogy elkerüljenek egy ütközést a bázissal. A jó hír az volt, hogy igen, ha becsapódás előtt legalább 20 órával rákapcsolnak.
“McKinney, Tyler, gépész megerősítő kód Foxtrot, Uniform, Charlie, Kilo”.
A rossz hír viszont az volt, hogy ez elegendő löketet jelent ahhoz, hogy a Föld gravitációs erejét kihasználva az Invictus el is hagyja a naprendszert.
Tyler a hátsó falnak csapódott a hirtelen fellépő gravitációs erőknek köszönhetően ahogy a hajtóművek életre keltek hatalmas morajlás közepette és gigantikus erővel elkezdték tolni a teherhajót az ismeretlen felé,
Az utolsó dolog, amire Tyler emlékezett mielőtt elájult a gravitációs erők nyomása alatt, egy gépies, szintetizált hangon szólt mondat volt: “Ez hatalmas hiba volt, Tyler”.
2019. november 14., csütörtök
Sültkolbászt a népnek
“Már nem ugyanolyan a sült kolbász mustárral a piacon, mint gyerekkoromban, apámmal” - sóhajtott János a korsó sör mellett. Ekkor még nem sejtette, de ezzel az egy mondatával elindított egy láncreakciót, ami a püspök lemondásával végződött. Természetesen később sem tudta, hogy ez volt az epicentrum, mert perceken belül már nem lélegzett. A kiérkező helyszínelők sokat gondolkodtak a halál beálltának okán, de végül vonakodva elismerték, hogy valószínüleg a hátából kiálló székláb lehetett a fő közreműködő tényező.
De egy kicsit előreugrottunk a történetben. A helyszín egy kocsma, János nyolc óra munka után iszogatja a jól megérdemelt sörét. Lassacskán húsz éve űzi az ipart. A kocsmában. Ez sem az első söre, sem a mai nap, de még az órában sem.
Nem sokkal arrébb Jenő is egy sör mellett ül, arcába vésett ószövetségi gyűlölettel. Rossz napja volt. Tekintetével a falat pásztázza, próbálja beazonosítani a távolságot. Vajon eddig is hullámzott? “Kééée mégessör”, artikulálja serényen. Laci bácsi a pult mögött finoman figyelmen kívül hagyja. Jenő fejében tektonikus folyamatok zajlanak, sörből nem lett több előtte. “Héééj. Mééne assze’szigit?!” buggyan ki belőle, már azt sem tudja, mit kért.
A püspök ekkor lépett be a kocsmaajtón, lába alatt megreccsent a padló. Ezt senki sem hallotta a sarokban dúdoló haknigép végett. Szól a Moonlight Shadow. amit élőben remixeli Misi hörgősmetállá. Túl van négy pálinkán meg két korsó sörön, épp meghúzták közgázból. Pechje volt. Kapitalizmus fellendülését húzta, azt meg még a szarnál is jobban gyűlöli. Marxnak volt igaza, és ezért bárkinek képes leverni kettőt.
János szájából ekkor hangoztak el az eklektikus szavak. Jenő ennek részeit regisztrálta, megindítva egy biókémiai folyamatot a fejében. A végtermék egy dühödt kiáltás volt “Mifaszmontáá’ apámróbasszmeehg” jeligével. Tüstént felkerekedett és útnak indult, hogy beverjen egyet Jánosnak, az ő apját senki sem szídhatja! Saját szervezetének azonban megnövekedett a válaszideje, ami aprócska problémát jelentett - felső teste megindult, az alsó viszont még nem értesült a bevetésről. Kecsesen eldőlt, maga alá temetve egy rozoga széket. “Assztakuuva”, nyugtázta a fejleményt.
Pultos Laci látott már mindent, ez sem az első eset. Csak kár azért a székért, most vehet másikat. Már indult is segíteni, mikor szeme sarkából észlelte a lebegő korsót. Megdermedt, ránézett, és észrevette, hogy nagyobb, mint volt. Fájdalom, feketeség, aztán semmi egy ideig. Még sosem ébredt mentőautóban, és az első alkalom sem volt túl kellemes.
Misi, aki valójában Jánost célozta, pislogott bágyadtan, de nem volt túl sok ideje. A püspök állt előtte és mondta a szentbeszédet. Misinél volt még egy korsó, azt a béke jeléül felajánlotta a püspök úrnak, lendületből, egyből halánték felé. Ha nem ivott volna annyit, talán nem megy neki a püspöknek. Ha nem ivott volna annyit, talán nem engedi el a korsót útközben. Mindannyian tudjuk, hogy ivott annyit.
Papunk válláról lepattant a korsó, de a sör elárasztotta. Misi meglepődött, megindult, megbotlott, megfeküdt. A püspök pislogott. “Mi az atyaúristen történik itt?” - istenkáromlott hirtelen.
János közben felfogta, hogy valami történik. Jenő feltápászkodott, és már maga sem tudja, hogy miért, de egy székláb volt a kezében. Előtte az apját szidó János tágra nyílt szemekkel értetlenül nézett rá. Jenő eszébe jutott a székláb jelentősége, “mészafahszommba!”, aztán ütött egyet. János ettől lefordult a székről, és hátával tompított a földön szétszúzott szék kiálló törött lábával.
Jenő a lendülettől megperdülve János után esett, és ő maga is elterült, kicsit szerencsésebben bár, de teljesen kiütve várta a reggelt.
A püspök pedig elhidegülten állt és nézett, ahogy fél perccel ezelőtt még mindenki talpon volt, most meg már csak ő. Miért is járt itt? Már maga sem tudja. De talán mégsem neki való ez a papi élet.
De egy kicsit előreugrottunk a történetben. A helyszín egy kocsma, János nyolc óra munka után iszogatja a jól megérdemelt sörét. Lassacskán húsz éve űzi az ipart. A kocsmában. Ez sem az első söre, sem a mai nap, de még az órában sem.
Nem sokkal arrébb Jenő is egy sör mellett ül, arcába vésett ószövetségi gyűlölettel. Rossz napja volt. Tekintetével a falat pásztázza, próbálja beazonosítani a távolságot. Vajon eddig is hullámzott? “Kééée mégessör”, artikulálja serényen. Laci bácsi a pult mögött finoman figyelmen kívül hagyja. Jenő fejében tektonikus folyamatok zajlanak, sörből nem lett több előtte. “Héééj. Mééne assze’szigit?!” buggyan ki belőle, már azt sem tudja, mit kért.
A püspök ekkor lépett be a kocsmaajtón, lába alatt megreccsent a padló. Ezt senki sem hallotta a sarokban dúdoló haknigép végett. Szól a Moonlight Shadow. amit élőben remixeli Misi hörgősmetállá. Túl van négy pálinkán meg két korsó sörön, épp meghúzták közgázból. Pechje volt. Kapitalizmus fellendülését húzta, azt meg még a szarnál is jobban gyűlöli. Marxnak volt igaza, és ezért bárkinek képes leverni kettőt.
János szájából ekkor hangoztak el az eklektikus szavak. Jenő ennek részeit regisztrálta, megindítva egy biókémiai folyamatot a fejében. A végtermék egy dühödt kiáltás volt “Mifaszmontáá’ apámróbasszmeehg” jeligével. Tüstént felkerekedett és útnak indult, hogy beverjen egyet Jánosnak, az ő apját senki sem szídhatja! Saját szervezetének azonban megnövekedett a válaszideje, ami aprócska problémát jelentett - felső teste megindult, az alsó viszont még nem értesült a bevetésről. Kecsesen eldőlt, maga alá temetve egy rozoga széket. “Assztakuuva”, nyugtázta a fejleményt.
Pultos Laci látott már mindent, ez sem az első eset. Csak kár azért a székért, most vehet másikat. Már indult is segíteni, mikor szeme sarkából észlelte a lebegő korsót. Megdermedt, ránézett, és észrevette, hogy nagyobb, mint volt. Fájdalom, feketeség, aztán semmi egy ideig. Még sosem ébredt mentőautóban, és az első alkalom sem volt túl kellemes.
Misi, aki valójában Jánost célozta, pislogott bágyadtan, de nem volt túl sok ideje. A püspök állt előtte és mondta a szentbeszédet. Misinél volt még egy korsó, azt a béke jeléül felajánlotta a püspök úrnak, lendületből, egyből halánték felé. Ha nem ivott volna annyit, talán nem megy neki a püspöknek. Ha nem ivott volna annyit, talán nem engedi el a korsót útközben. Mindannyian tudjuk, hogy ivott annyit.
Papunk válláról lepattant a korsó, de a sör elárasztotta. Misi meglepődött, megindult, megbotlott, megfeküdt. A püspök pislogott. “Mi az atyaúristen történik itt?” - istenkáromlott hirtelen.
János közben felfogta, hogy valami történik. Jenő feltápászkodott, és már maga sem tudja, hogy miért, de egy székláb volt a kezében. Előtte az apját szidó János tágra nyílt szemekkel értetlenül nézett rá. Jenő eszébe jutott a székláb jelentősége, “mészafahszommba!”, aztán ütött egyet. János ettől lefordult a székről, és hátával tompított a földön szétszúzott szék kiálló törött lábával.
Jenő a lendülettől megperdülve János után esett, és ő maga is elterült, kicsit szerencsésebben bár, de teljesen kiütve várta a reggelt.
A püspök pedig elhidegülten állt és nézett, ahogy fél perccel ezelőtt még mindenki talpon volt, most meg már csak ő. Miért is járt itt? Már maga sem tudja. De talán mégsem neki való ez a papi élet.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)