Bolygó Hollandi

Nálam még a kövirózsa is elpusztul - üzente Johnson. Kétség sem fért hozzá, eljött az idő. Tyler elrugaszkodott a faltól és lassan odalebegett a szemközti terminálhoz. Évek óta szolgált a konzervben - ő csak így hívta azt a másfél millió tonna acélt ami most is hangtalanul, némán repült az űrben.

A terminál felvillant, és kérte az azonosítást. Tyler odanyomta jobb hüvelykujját a szenzorhoz, majd megismételte az ezerszer elmormolt szavakat - McKinney, Tyler, gépész.

Egészen múlt péntekig a világ egyik legunalmasabb munkája volt ez. Az Invictus az Egyesített Űrszövetség harmadik generációs hajója volt. Szinte mindent automatizáltak, amit csak lehetett, még a karbantartást is. Ettől függetlenül mindig kellett gépész is a hajóra, “Ha valami mégis félremenne.”

A terminál boldog csipogással jelezte, hogy a belépés sikeres volt, és rögtön a gépész elé tárta a központi idegrendszer összes funckcióját. Már amihez másodszintű hozzáférési szint elég volt, persze. Tyler szemével végigpásztázta a terminált, értelmezve a különböző telemetrikát.

Négyszáznyolcvan ember szolgált a fedélzeten, férfiak és nők. Az Invictus teherhajóként üzemelt a Mars és a Föld között, éppen ércet szállítva az anyabolygónak. Tucatszor megjárta már Tyler ezt az utat, tudta, hogy mire kell számítani. A visszaúton viszont érezte, hogy valami nincs rendben. Elgondolkodott azon, hogy a fedélzeten vajon ez hány embernek tűnt még fel.

Tervrajzokon gyakorolt szemei gyorsan felfogták a fontosabb adatokat. Jelenlegi sebesség 17.5 kilóméter másodpercenként. Távolság a Titania űrállomástól: Kicsivel több, mint másfél millió kilóméter. Becsült érkezési idő: 20 óra, 32 perc. Tíz gyötrően hosszú másodpercig nézte a számokat, valahol reménykedve, hogy csak tréfa az egész. A sebesség változatlanul 17.5 kilóméter maradt másodpercenként.

A kadétek hamar megtanulják, hogyan jut el egy hajó az űrben A pontból B pontba, mégis meglepődik mindegyik, amikor az utazásra kerül a sor. Mindenki a Földön született és nevelkedett, kivéve pár gyerkőcöt az űrállomások és a Mars szülöttei közül, de őket is még mind a Földre küldik. Amíg a tudósok nem tudják megmondani, hogy milyen hatással van a mikro- és alacsony gravitáció egy gyermek fejlődésére, addig senki sem akar kockáztatni.

Tyler még mindig lebegett a terminál előtt, ez pedig csak egyet jelenthet: a hajó nem lassul. Jobb kezével rábökött a hívás gombra, majd a kedvencek között a kapitány ikonjára. “Tyler,” - szólt a kapitány érces hangja - “hogy áll azzal a könyvvel, amit adtam?”. Hallatszott, hogy ő sem aludt sokat az elmúlt napokban.

“Kapitány..” - kezdte Tyler - “attól tartok, hogy nincs haladás a témában”.

Pár másodpercig néma csönd jött a túloldalról. Mindketten tudták, hogy ez mit jelent. Azt is tudták, hogy teljesen nyilvánvalóan másról beszélnek, mint valójában, és hogy ezzel senkit sem tudnának átverni.

Senkit sem, de egy valamit igen - a hajót. Harmadik generációs hajóknak egyik újdonsága egy mesterséges asszisztens volt, amit csak I.V.A.N-nak neveztek el a marketingesek - Intelligent Vessel Assistant Network - vagyis intelligens hajó asszisztensi hálózat. Találó név volt, mert Ivan mindenhol ott volt. Az összes terminálnál elérhető volt, de még a folyosókon, sőt, űrruhákban is lehetett hozzá szólni.

“Mondja csak,” - vett egy nagy levegőt a kapitány, majd lassan kifújta - “hallott már a bolygó hollandiról?”

Valami félrement Ivanban. A visszaút harmadáig még minden rendben volt. A kapitány eddig is neki adta a parancsokat, hogy mit hajtson végre, és azt kérdés nélkül mindig meg is tette. Johnson, a navigátor, viszont felfigyelt valami furcsaságra. Az előrevetített útvonal szerint több ezer kilométerrel elvétette volna az Invictus a Titania állomást. Ivan azonban nem reagált a kapitány parancsaira. Kizárta őt a rendszerből, és mindenki mást is, aki manuálisan felülírhatta volna őt.

“Tyler, ott van még?”

Ivan az út harmadánál lekapcsolta a hajtóműveket, a radart, a fényeket, és a kommunikációs eszközöket is. Sötétben suhant a teherhajó egyenesen a Föld felé. Az elején még csak azt hitték, valami apró hiba csúszhatott a gépezetbe, de aztán Johnson utánaszámolt, és látta azt, amit egyikünk sem hitt el. Figyelembe véve a hajó sebességét és haladási vektorát, nem többezer kilóméterrel vétette volna el az űrállomást, hanem sebészi pontossággal robbant volna a közepébe.

“Igen, kapitány, igen. Hallottam a szellemhajóról.” Szóval ez lett a döntés. Nincs visszaút, gyorsan kell cselekedni, különben százezrek fognak odaveszni.

Az űr hatalmas. Biztosan észlelték a Titania-n a radarról eltűnt hajót, de nem valószínű, hogy előtte olyan pontossággal követték volna nyomon, hogy tudják, mi vár rájuk. Az űrállomás nem mai darab, távkommunikációs eszközei sem pontosak annyira, hogy egy vakon repülő teherhajót a nagy vákuum közepén megtaláljanak és előrejelezzék a katasztrófát.

Tyler kezei villámgyorsasággal kezdtek el dolgozni. Ismert pár trükköt olyan rendszereknél, amit Ivan még nem zárolt le. A nyolcas szinten a hajó orránál kinyitott egy zsilipet - vagy legalábbis elhitette a rendszerrel, hogy ez történt. Azonnal megszólaltak a riadókürtök, és vörös-sárga fény árasztotta el a folyosót.

Napokig tartó szerelés eredménye volt ez. Úgy megbütykölni a rendszert, hogy a mindent átlátó mesterséges intelligencia ne vegye észre, hogy mi történik, nem volt egyszerű manőver, de úgy tűnik, eddig minden rendben ment.

Ivan visszazárta az egyébként zárt zsilipet, majd elkezdte visszatölteni a szintre az atmoszférát, amivel túlnyomást ért el. A levegő oxigéntartalma veszélyesen megnőtt, amit egy villogó vörös ikon jelzett is a gépész terminálján. Erre a jelre várt. Mint egy zongorista a koncerten, úgy jártak a kezei. A nyolcas szinten rövidzárlatot idézett elő egy előre felkészített terminálon, ami be is gyújtotta azt a szintet.

“Tyler, mondjon már valamit, mi történik?!” - ordított a kapitány a csatornán át. A kommunikáció helyreállt, ez már jó jel, Ivan-nek túl sok dolga van, de nem veszíthet a fókuszból.

A következő, és egyben utolsó lépés volt a kritikus. Eddig csak le kellett foglalni egy túlfejlett irányításmániás számológépet. Most jött még csak a java. Tyler folyamatosan gépelt, miközben arra is próbált figyelni, hogy véletlenül ne lebegjen arrébb a termináltól. Kisvártatva felvillant a képernyőn egy üzenet:

“Megerősítő kód szükséges a vészindításhoz.”

Bár Ivan mindent megpróbált letiltani, egy jogot nem vehetett el az emberektől teljesen: A veszélyelhárítási jogukat. Bár az irányítást teljes mértékben elzárta, egy kiskapu maradt még: a hajtóműveket még be tudták indítani. Az űrhajó tankjai nagyjából az ötödéig voltak még. Johnson háromszor is újraszámolta, elegendő-e ez ahhoz, hogy elkerüljenek egy ütközést a bázissal. A jó hír az volt, hogy igen, ha becsapódás előtt legalább 20 órával rákapcsolnak.

“McKinney, Tyler, gépész megerősítő kód Foxtrot, Uniform, Charlie, Kilo”.

A rossz hír viszont az volt, hogy ez elegendő löketet jelent ahhoz, hogy a Föld gravitációs erejét kihasználva az Invictus el is hagyja a naprendszert.

Tyler a hátsó falnak csapódott a hirtelen fellépő gravitációs erőknek köszönhetően ahogy a hajtóművek életre keltek hatalmas morajlás közepette és gigantikus erővel elkezdték tolni a teherhajót az ismeretlen felé,

Az utolsó dolog, amire Tyler emlékezett mielőtt elájult a gravitációs erők nyomása alatt, egy gépies, szintetizált hangon szólt mondat volt: “Ez hatalmas hiba volt, Tyler”.